140 éves a kassai Ipariskola, mindnyájunk szeretett Iparija. Történelme három évszázad és két évezred határain ível át, átfogja a teljes XX. századot, magán viselve annak minden borzalmát, szenvedését, hordalékát. Joggal mondhatjuk, hogy az Iparin átdübörgött a történelem, miközben háborúk és békék váltogatták egymást, diákok tucatjai haltak meg értelmetlenül a frontokon, országhatárokat tologattak ide-oda, embereket ki- és betelepítettek, és eközben nemzedékek váltak földönfutókká, mert a politika játékszerei voltak. De a történelem viharaiban is voltak – mert kellett, hogy legyenek – biztos pontok, kapaszkodók, melyek a zűrzavaros időkben az állandóságot jelképezték. A tantermek zsivaja, a tankönyvek tartalma és üzenete, a tanári asztalokon tornyosuló, javításra váró feladatok tömkelege – mind-mind azt hirdették, amit Ady Endre úgy fogalmazott meg, hogy az élet él, és élni akar. Míg Európa recsegett-ropogott, és sorra dőltek meg hazug tanok és ideológiák, addig a 2x2 örök igazsága, a fogaskerekek egymásba kapaszkodása és Püthagorasz tétele vagy Ohm törvénye nem változott. Az iskola az ifjúság diadalát, az élet folytonosságát jelentette. És jöttek, egyre jöttek a tudást szomjazók, mert tudták, hogy itt nemcsak ismereteket szerezhetnek, de emberségre nevelik, anyanyelvük és nemzetük tiszteletére is megtanítják őket. Nagytekintélyű és ma is szeretve tisztelt pedagógusok munkálkodtak ezen, és bár a különböző korok politikája az iskolákat is keményen irányította, a legkiválóbb tanárok mindig megtalálták a módját, hogy az állandó erkölcsi értékek szellemében tanítsanak és neveljenek. Ez lehet a titka annak, hogy a kassai Ipari és a hozzá kapcsolódó iparista szó, szerénytelenség nélkül állíthatom, fogalommá vált a szlovákiai magyarság körében. Egykori növendékei, tanárai szövevényes hálóként borítják be az országot, a nagyvárosoktól a legkisebb településekig, de az utóbbi két évtizedben már a külhoni országokba is eljutottak sokan. 

A régi ismerősök közül többen itt ülnek a közönség soraiban, így a mai ünnepség egyben alkalom arra is, hogy szeretettel üdvözöljem az egykori iparistákat, kollégákat, igazgatókat és igazgatóhelyetteseket, iskolabarátokat és vendégeinket, akik megtiszteltek minket jelenlétükkel. Köszönöm, hogy szerették és támogatták az iskolát, köszönöm a munkájukat és hűségüket az Iparihoz, köszönöm, hogy országszerte gyarapították és többen külföldre is elvitték ennek a patinás intézménynek a jó hírét. És emlékezünk azokra is, akik már nincsenek közöttünk, akiknek arca és neve talán már a múlt homályába vész, de az iskola örökre megőrzi emléküket.
Kedves ünneplő közönség! Régóta dédelgetett tervünk volt, hogy iskolánk viselje alapítójának, Szakkay Józsefnek a nevét, így adózva azon ember emlékének, aki 140 évvel ezelőtt megteremtette az ipari szakképzés lehetőségét Kassán. Köztudott, hogy a kiegyezéskori Magyarországon gyors fejlődésnek indult az ipar, ugyanakkor képzett szakemberekben hiány mutatkozott. Ezt az igényt ismerte fel Szakkay, aki báró Eötvös József, akkori kultuszminiszter hathatós támogatásával, külföldi intézmények működésének példáját tanulmányozva 1872. október 9-én elindította Kassán a Gépészeti Felsőbb Ipartanodát, mostani iskolánk elődjét 19 beiratkozott tanulóval, akik létszáma novemberben már 30-ra emelkedett. Azóta élvezzük áldásos munkájának eredményeit: diákok ezrei szereztek itt képesítést és kezdtek el műszaki pályán dolgozni. Közben persze az iskola is változott, bővült, átalakult, hogy megfelelhessen az új kor megváltozott követelményeinek. Szerencsére mindig voltak rátermett vezetők, pedagógusok, akik ráéreztek a kihívásokra, és modernizálták az oktatást, vagy új szakirányokat vezettek be. Bízom benne, hogy minden egykori, jelenlegi és jövendő iparistát örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy a kassai Ipari hivatalos neve: Szakkay József Szakközépiskola.
Persze tudatosítanunk kell, hogy miközben igen kellemes érzés a régi dicsőséget felidézni, a múltbeli hírnév csak akkor igazán érték, ha ma is hozzá tudunk tenni, gyarapítani tudjuk. A jelen, vagy mondjuk inkább úgy: a pillanatnyi helyzet azonban nem túlságosan biztató. A demográfiai apály, a magas munkanélküliségi mutatók és emiatt a fiatalok elvándorlása az élet minden területén, így az oktatásügyben is negatívan hat. A magyar iskolarendszer helyzetét azonban még ezen felül is súlyosbítja a magyarság nagyarányú csökkenése az elmúlt évtizedben. Mindezeknek és még több más tényezőnek a következtében iskolánk tanulóinak száma erősen zsugorodott, annak ellenére, hogy az elmúlt években számtalan intézkedéssel próbáltuk ezt a folyamatot megállítani vagy legalább lassítani. Mind az oktatás, mind az infrastruktúra fejlesztése terén számottevő eredmények születtek. Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: az új mechatronika szakirány bevezetésével párhuzamosan korszerű szaktantermeket alakítottunk ki, valamint más, halaszthatatlan felújításokat végeztünk az épületben, ezzel kellemesebb környezetet biztosítva a növendékek számára. De talán fontosabb megemlíteni, hogy minden erőnkkel igyekszünk biztosítani a szakmai képzés színvonalának emelését új oktatási módszerek bevezetésével és korszerű gépek működtetésével. Egyre több iparvállalattal sikerül jó kapcsolatot teremtenünk, ami végzős diákjaink elhelyezkedése szempontjából igen fontos. Elindult egy olyan folyamat is, amikor egyes cégek, pl. a tornaljai LVD vállalja néhány diák oktatási költségeinek finanszírozását – bizonyos tanulmányi szint betartása mellett – azzal a feltétellel, hogy az iskola elvégzése után legalább 2 évig ők foglalkoztatják a támogatott tanulót. Az idén először 7 ilyen iparistánk van. Más cégek is jelentkeztek már hasonló igényekkel, így azt tervezzük, hogy kihelyezett osztályt nyitunk, megkímélve ezzel a szülőket és diákokat a Kassára utazás költségeitől. A felsőfokú oktatásban részesülők számára szintén nagyon fontos, hogy munkahelyi környezetben gyakorolhassák szakmájukat, majd lehetőség szerint ugyanazoknál a cégeknél kapjanak állást. Ezért igyekszünk kiterjeszteni kapcsolatainkat olyan iparvállalatokkal, akár Magyarországon is, melyek igényt tartanak az ő munkájukra. De megemlítem még a felnőttképzésre irányuló programjainkat is, vagyis olyan szakképzési centrum létét, mely az iskola modern gépeinek, felszerelésének jobb kihasználását, valamint a szakképzés bővítését eredményezi. Anyagi lehetőségeink persze igen szűkek és korlátozottak, ezért főleg a humán erőforrásra: a jó ötletekre, a tanárok, diákok és szülők együttműködésére és lelkesedésére számíthatunk. Mi csak azzal tudjuk ismertté és elismertté tenni iskolánkat, ha valami többletet adunk, amit más intézmények nem tudnak biztosítani. Egy jól felszerelt, modernül berendezett és dekorált épület igen vonzó lehet, de az még nem igazi iskola. Köztudott, hogy Arany János egy csűrben tanított több mint száz gyereket írni-olvasni, de az évtizedekkel ezelőtt érettségizett iparisták is kitűnő szakemberekké váltak a modern technika vívmányi nélkül. Meggyőződésem, hogy az igazi iskola több mint az épület, az infrastruktúra a gépiesen végzett tanítással együtt. Amikor a költő Reményik Sándor azt írta egyik ismert versében, hogy ne hagyjátok a templomot és az iskolát!, akkor azt a hitet és szellemiséget értette ezalatt, ami egy gyermeket emberré nevel és egy népet nemzetté formálhat. Ez a hit és szellemiség volt az a megtartó erő, mely búvópatakként mindig jelen volt és táplálta a kassai Iparit, hogy annyi éven keresztül, száz veszéllyel dacolva megmaradt. Ezt ünnepeljük ma, de az ünneplés mellett egyben megmérettetünk is. Vajon jól sáfárkodtunk-e elődeink hagyatékával? Vajon megtettünk-e mindent, hogy tovább vigyük a magyar oktatás ügyét ebben az intézményben? Mindnyájan, akik valamilyen módon – diákként, tanárként vagy alkalmazottként – szereplői voltunk ennek az iskolának, itt hagyunk valamit magunkból, ami láthatóan vagy láthatatlanul annak részévé válik. Tőlünk függ, hogy maradandó tett, vagy csak egy falfirka, esetleg egy padba vésett jel őrzi majd emlékünket a jövő nemzedékek számára. Egy iskola arculatát mindig a pedagógusok és tanítványaik közös munkája, emberi kapcsolata adja meg. A múltban ez a kapcsolat kitűnő, sőt szinte legendás hírű volt. A világban azonban olyan változások történtek, melyek megváltoztatták mind a munka, mind a kapcsolat jellegét. A mai fiatalok egy digitális univerzumban születtek, és a számítógépek meg az internet virtuális valóságában nőnek fel. Ezért a mai tanárokra az a csöppet sem könnyű feladat hárul, hogy megtalálják a növendékekkel való kapcsolatteremtés és kommunikáció új formáit, a diákoknak pedig meg kell érteniük, hogy ők már egy másfajta, tudás központú társadalomban fognak élni, és élethosszig tartó tanulásra kell felkészülniük. Az oktatás célja ugyanakkor nem változott: megpróbálunk hűek maradni a hagyományokhoz, igazodva a modern világ követelményeihez. Mit jelent ez a gyakorlatban? A képlet igen egyszerű: A tanár jól tanítson, a diák jól tanuljon! Mi azonban, akik évtizedeket töltöttünk a katedrán, nagyon jól tudjuk, hogy bármennyire kézenfekvőnek tűnik ez a követelmény, alkalmazása korántsem könnyű feladat. A jövőbe vetett hit és optimizmus nélkül egyetlen pedagógus sem maradt meg a pályán. Küzdj, és bízva bízzál! – a madáchi gondolat ad hitet és erőt munkánkhoz, valamint az a tudat, hogy felelősek vagyunk a szlovákiai magyarság jövőjéért, hiszen mi oktatjuk és neveljük az ifjú nemzedéket.
Kedves Barátaim! Az előbb hivatkoztam már Arany Jánosra, aki nemcsak költő, de élete egyik válságos szakaszában tanár is volt. Befejezésül az ő szavait szeretném idézni, melyek mindenkor, mindenhol, minden oktató és nevelő munka legfőbb célját határozzák meg pedagógus és tanítvány számára egyaránt:
"Legnagyobb cél pedig itt e földi létben:
ember lenni mindig, minden körülményben."